Egy kicsit így érzem magam, de lehetne rosszabb. Ez semmi ahhoz képest az idegösszeroppanáshoz, amit akkor kaptam, amikor először szakított velem. Most adott esélyt megszólalni és el is mondtam végre neki, hogy amiket én meg tettem érte, azokat igen kevesen, vagy talán soha többet senki sem fogja megtenni. Elmondtam neki, hogy értékes vagyok és értékes volt a kapcsolatunk, meg a szerelmünk is. És elmondtam neki, hogy azzal tette tönkre, hogy két éven keresztül nem tudta eldönteni, hogy most tényleg együtt legyünk-e és hogy kimenjünk-e külföldre és azt is alig, hogy tőlem, vagy egyáltalán a világtól mit akar. Én meg már nagyon belefáradtam, hogy folyton változó ábrándjainak próbáljak megfelelni, miközben éppen mire megnyugodnék magunk felől, gondol egyet és szakít velem, mert "nem tud tovább várni arra, hogy jól legyek". Mindezt persze pont akkor, amikor végre összeszedem magam és majdnem túlszárnyalom.
Hát ennyi. Ő még majd a távoli jövőben vissza akar szerezni, de hogy őszinte legyek, én nem akarom ezt tovább. Elegem van a tili-toliból.
Szóval végül ezúttal én szakítottam vele. :)
Na hát az lészen, hogy Tomi egy nap kerek perec kijelentette, ő bizony most, hogy konyhafőnök, nem hozza haza a munkát (nem mintha előtte túl sokat főzött volna otthon), szóval vérmes reményeim, hogy a kalandjaim a konyhában fejezet kimarad életem regényéből füstbe mentek. Az első egy-két héten egy elrontott spenótos penne után végtelen pánikba estem, hogy ím, a szakács barátnője egy ilyen egyszerű alapreceptet is elront. Gyalázatosnak és menthetetlennek éreztem saját teljesítményemet. Tegnap már-már barátkoztam a gondolattal, jobb, ha hozzászokunk, életünk végéig rendelni fogjuk az ebédünket. Aztán felfedeztem a gasztroblogokat és kedvet kaptam a főzéshez, kísérletezéshez. Sőt. Már az sem tűnik olyan lehetetlennek, hogy a konyhából ne atomrobbanás utáni élményekkel távozzak.
Szóval kísérletező kedvre fel. ^^ Akiket pedig érdekel pár kitűnő gasztroblog és néhány érdekes, ám egyszerű recept, forduljon hozzám bizalommal. A holnapi menüt már sejtem. :)
Most olyan szomorkás, mosolygós, romantikus, nosztalgikus hangulat vett erőt rajtam. Ehhez biztos köze van Yiruma kedves, érzelmekben gazdag zongorajátékának is, ami a háttérben szól, de úgy egyéb okokból is elővett.
Tesóm volt barátnőjének meghalt az apukája nem régiben. Ő volt az egyetlen ember, akire számíthatott miután Öcsémmel szakított (mert ugye utána velünk nem igen beszélhetett, mégis csak furcsa lett volna mindenkinek, bár még most is nagyon kedveljük őt és hiányoljuk). Tegnap kicsit beszélgettem vele. Most bán minden pillanatot, amit nem töltött az apukájával, mert épp rohant valahová. Bán minden félbemaradt mondatot és nem is érti, hogyan tarthatta olyan természetesnek, hogy él, hogy még rengeteg idejük lesz mindazokat a dolgokat megbeszélni, amiket elhalasztott...
Rossz érzés, hogy nem segíthetek neki. Kedves lány. De ismerem. Tudom, hogy ezzel párhuzamosan milyen erős is. A karma/az Isten/Allah/Akárki/Akármi/Talán pont ő maga segíteni fog neki feldolgozni a történteket.
Mert a jó emberekkel jó dolgok történnek. Ebben hiszek.
Válságos napokat élek. Néha kicsit jobb, aztán néha kicsit rosszabb. Tominak komoly munkájába telik, hogy elmosolyodjak minden nap, de egyelőre sikerül neki időről elérnie, hogy akár kuncogjak is.
Azonban nem mehet ez így sokáig. Eljött az ideje, hogy feltöltekezzek azzal a zenével, amit én csak a bátorság és felvidulás himnuszának tartok.
Úton útfélen előkerül a kérdés, hogy mit is akarok az életemtől. Főleg akkor, amikor nagyon nem érzem magam egyensúlyban. Mi akarok lenni? Riporter? Könyvszerkesztő? Óvónő? Tanítónő? Mi? Mi?!? Nem tudom. Mindig csak abban vagyok biztos, hogy nem az akarok lenni, amit most éppen csinálok. Bár végülis pultosnak szerettem lenni a kocsmában. Kár hogy egy utolsó lepukkant hely volt, ahol a főnök is olyan sötét, mint az éjszaka.
Most viszont többért dolgozom egy non-stop boltban. Egyébként is utálok eladó lenni, de most olyan helyzetbe is hoztak, hogy nem tették könnyebbé számomra, hogy hónapokig itt kell dolgoznom, amíg végre ki nem mehetünk Angliába. Az egyetlen, ami talán fel fog dobni (ha tényleg felvesznek és nem rúgnak ki, hogy egy nálam sokkal rosszabb embert vegyenek fel, mert egyszer leszúrtak, én meg annyira megszeppentem, hogy nem mertem megszólalni, így elmaradt a bocsánat kérés), hogy minden héten kapok fizut. Abból szépen félrerakom a heti 17 000 Ft-ocskámat, a maradékból pedig csendecskén és nagyon spórolva eléldegélek. Közben persze 12 órázni fogok, ha éjjeles leszek, egy full hetet így fogok végignyomni, ha nappalos, lesz három szabadnapom, de meghatározottak, hogy melyikek és véletlenül sincs egy sem egymás mellett, vagy hétvégén...
De legalább megfizetik. Ezt végre tényleg megfizetik. És ezért lenyelem, hogy kamerák figyelik minden lépésemet és hogy bár rugalmasnak vallják magukat, cseppet sem azok. Elviselem, mert a munkatársam jófej. A vevőkör is állandó. És pénz... A pénz-pénz-pénz... Mert nekem most az kell a legjobban. Azt pedig, hogy így párommal napi fél órát tölthetünk együtt max, majd elviselem valahogy...
Itasd le a Húgodat minél kevesebből és hamar kiderül a legtöbb családi titok. Ő is kedvesebb, érzelmesebb lesz és szokás szerint megcsillogtatja abbéli ügyességét, hogyan kell átvágni azt, akit le akarsz rázni.
Jól szórakoztam. Az elmúlt napok fényében ez igazi csoda. Épp tegnap gondolkodtam azon, hogy nem emlékszem, mikor nevettem utoljára. Biztos mosolyogtam minden nap, mert szoktam. A könnyen mosolygós fajta vagyok, de annyi volt a gond, a vita, a munka, hogy nagyon nyomott volt a hangulatom napok óta.
De mostmár sokkal jobb. :) Szóval itt van egy szám a Gringo Sztár-tól. Világ életemben rajongtam Gesztiért a szövegei miatt és most sem hazudtolta meg magát. Szerencsére. ^^
A legtöbb képet a szöveghez választom. Most kivételesen a cím volt előbb és aztán megtaláltam ezt a képet. Megmondom őszintén, beleszerettem. Itt minden egy helyen van, amire a lelkemnek szüksége volt/van/lesz. Már csak a szeretteim hiányoznak.
A meló egyébként megy. A szabadnapjaimban és perceimben állásinterjúkra járok. És megmondom őszintén, tegnap meló végén berúgtam istenesen. Pezsgőt ittam. Azzal mindig elmérem a mennyiséget. Emiatt Tomival veszekedtünk (vagyis lecseszett, mert aggódik, én meg megsértődtem), aztán persze kibékültünk. Nem szeretem, amikor veszekszünk.
Jó hír: Végre lesz kulcsom Tomiék lakásához. :)
Még egy jó hír: Az új dizi őrületes. Kethrin szokás szerint kitett magáért. ^^ És szerintem ezt mostmár tényleg nem változtatom meg jó darabig, mert azt hiszem, végig ilyesmire vágytam a szívem mélyén. Szeretem a minimalizmust. Talán azért, mert a tökéletes ellentétem. :D
Nah... megyek, mert melóba kell mennem (kilépett egy kollegínám és hirtelen minden napra be kell mennem).
Érdekes vendégköre van az új munkahelyemnek. A kiégett villanyszerelőtől elkezdve, aki az utolsó forintjait költi sörre, az olyan lányokon keresztül, akiknek ruhája kevesebbet takar, mint mutat (és nagyjából viselkedésükre is ez az erősszakos nyomulás a jellemző, viszont szerencsés sötétség borul elméjükre, ami minden kritika visszaverésére alkalmas), az egyetemistákon át, akik annyit akarnak inni, hogy aztán elkövetkezendő hétre se emlékezzenek, ne csak a mai estére, bezárólag az olyan gazdag kölykökkel, akik bár szeretnének az igazi értékek közelébe kerülni, de valójában sejtelmük sincs róla, hogyan, hol és mikor kéne ezt megvalósítani, ugyanis jobb egy hónapban 3 százezres mobilt megvenni, mint múlandó értékekkel vesződni. Na és persze vannak a törzsvendégek, akik azért jönnek, mert jónak találják a kiszolgálást és a legnagyobb nyugiban jönnek békességet, meg beszélgetőtársat keresni (én őket kedvelem a legjobban).
Azonban az utolsó előtti kategóriába sorolt srácról szól most eme szösszenet. Ugyanis tegnap hajnali kettőkor érdekes beszélgetés zajlott le. Azt hiszem, a magam egyszerű módján (hiszen messze nem voltam úgy kinyalva, mint a bulizós csajok, akiknek a részegségtől keresztbe állt a szemük, de azért csinos voltam) tetszettem neki, nekem meg jól esett egy kis pihenés, úgyhogy szívesen beszélgettem vele.
Ő: Van barátod?
Én: Van.
Ő: És csak úgy, hogy legyen, vagy komoly?
Én: Mivel már másfél éve nyűvjük egymást, azt hiszem, komoly.
Ő: És nem csaltad meg soha?
Én: Nem.
Ő: És nem is csalnád meg soha?
Megjegyzem, ennél a kérdésnél veszettül vigyorgott. Bájosan visszamosolyogtam.
Én: Nem.
Ő: Még a lottó ötösért sem?
Még jobban vigyorgott. Olyan fajtán, mint mikor az ember tudja, hogy na most megfogtam, erre biztos igent mond, vagy legalább dilemmába kerül. Én azonban nyugodtan a szemében néztem és válaszoltam.
Én: Akkor inkább lennék szegény, de boldog.
Ő egyébként nem értette a válasz mibenlétét. Túl részeg és anyagias volt hozzá, de a barátjának nagyon tetszett a válasz és nekem is. Abszolút igaznak érzem. :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
