Úton útfélen előkerül a kérdés, hogy mit is akarok az életemtől. Főleg akkor, amikor nagyon nem érzem magam egyensúlyban. Mi akarok lenni? Riporter? Könyvszerkesztő? Óvónő? Tanítónő? Mi? Mi?!? Nem tudom. Mindig csak abban vagyok biztos, hogy nem az akarok lenni, amit most éppen csinálok. Bár végülis pultosnak szerettem lenni a kocsmában. Kár hogy egy utolsó lepukkant hely volt, ahol a főnök is olyan sötét, mint az éjszaka.

Most viszont többért dolgozom egy non-stop boltban. Egyébként is utálok eladó lenni, de most olyan helyzetbe is hoztak, hogy nem tették könnyebbé számomra, hogy hónapokig itt kell dolgoznom, amíg végre ki nem mehetünk Angliába. Az egyetlen, ami talán fel fog dobni (ha tényleg felvesznek és nem rúgnak ki, hogy egy nálam sokkal rosszabb embert vegyenek fel, mert egyszer leszúrtak, én meg annyira megszeppentem, hogy nem mertem megszólalni, így elmaradt a bocsánat kérés), hogy minden héten kapok fizut. Abból szépen félrerakom a heti 17 000 Ft-ocskámat, a maradékból pedig csendecskén és nagyon spórolva eléldegélek. Közben persze 12 órázni fogok, ha éjjeles leszek, egy full hetet így fogok végignyomni, ha nappalos, lesz három szabadnapom, de meghatározottak, hogy melyikek és véletlenül sincs egy sem egymás mellett, vagy hétvégén...

De legalább megfizetik. Ezt végre tényleg megfizetik. És ezért lenyelem, hogy kamerák figyelik minden lépésemet és hogy bár rugalmasnak vallják magukat, cseppet sem azok. Elviselem, mert a munkatársam jófej. A vevőkör is állandó. És pénz... A pénz-pénz-pénz... Mert nekem most az kell a legjobban. Azt pedig, hogy így párommal napi fél órát tölthetünk együtt max, majd elviselem valahogy...

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.