Butaságot csináltam. Igen, nagy butaságot. Elhagytam valakit, akit nem akartam. Ripityomra törtem a szívét. Most pedig várom, hogy megbocsájson. Legszívesebben felhívnám. Remeg a kezem. Totálisan készen vagyok és mindez a saját butaságom miatt. Tesztel magam, hogy el tudom-e hagyni? Istenem, az észérvek olyan sokszor működtek! Elnyomták a szívem szavát, vagy csak igába hajtotta a fejét, de most... nem. Kezdem azt hinni, beteg vagyok. Depresszióra hajlamos és mostanság igen csak depressziós voltam.

Tegnap beszélgettem Anyával. Minden, amit hittem, hogy támadnak, amire hivatkozva elnyomtam őt... Nem is volt igazi. Mint egy délibáb, csak Húgom ostoba kotyogása létezett.

Két napja alig eszek. Most se nagyon van hozzá kedvem, de legalább ma már ittam. Valami csoda folytán egy idő után aludni is tudtam. Bár szerintem leginkább csak beleájultam az alvásba.

Hiányzik. Hogy mondhatnám meg neki érzelmi zsarolás, vagy nyomulás nélkül, hogy az egyetlen dolog, amit ott felejtettem és szükségem van rá, az ő maga?

Tegnap amikor bejöttem a szobámba, ránéztem az összecsomagolt cuccaimra, amiket még nem pakoltam ki, úgy ért, mint egy fejbe vágás, hogy mit is tettem igazából. Istenem, milyen buta voltam!

Drága jó, mennyei Atyám, kérlek, teljesítsd a kívánságom, bár tudom, érdemtelen vagyok rá. Kérlek, adjon nekem még egy esélyt! Kérlek, add vissza a szerelmét irántam! Kérlek, add, hogy felhívjon és azt mondja, szeret, vár. Rohannék hozzá, esküszöm! Addig pedig, amíg nem hív, amíg por szíve össze nem for, megpróbálok dolgozni, munkát szerezni és azzal a hatalmas lüktető, fájó akármivel a testemben élni. És tudom, hogy önző kérés, de ne engedd, hogy másba szeressen bele. Azt szeretném, hogy csak engem szeressen. Szeretném begyógyítani fájó sebeit, ápolni, szeretni és gondozni őt, ahogy ő tette velem.

Kérlek...!

Színdarabot játszunk, de rossz színészek vagyunk. Folyton el-elpityeredem, mélabúba esünk és közben azt hajtogatjuk, még holnapig ki kell bírnunk, aztán szakítunk. Csendes, hétköznapi a búcsú. Nem pakoltam össze hirtelen, nem fordultam rögtön haza, amikor rájöttem, olyan problémáink vannak a kapcsolatunkban, amit nem tudunk megoldani. Nem, ez nem túl dramatizálás, csupán tény. Jobb előbb belátni, s fájó szívvel, de nem haraggalk tovább menni, mint örökké reménykedni, hogy elmúlik, aztán vérmes dühvel egymásnak rontani, mert nem váltak valóra álmaink. Akármennyire szerettük volna, a másik nem az lett, akit akartunk.

Szerelmes vagyok, még mindig. Ő is az. És ez most pokolian fáj. Jobban, mint ahogy azt el tudnám mondani. Haragszom is a világra érte, de... De legalább már rájöttem, miért volt vége hangulatom, miért hallgatom lelkesen a szakítós nótákat... Tudat alatt már hónapok óta tudom, hogy ennyi volt, csak annyira szeretem, hogy nem akartam tudomást venni róla. Tulajdonképen még most sem akarok és ha ma ő nem mondja, hogy nagyon megbántottam tegnap az igazsággal... Akkor el is felejtettem volna, nem is vált volna tudatossá...

Szeretem... Olyan nehéz lesz erről leszokni. :S És csak barátokká válni.

Tudom, sokat váratott magára, de íme a második bejegyzésem. Ezúttal nem áll szándékomban nyavajogni. Múltkori bizonytalankodásomon is túl tettem magam. Tulajdonképpen egy barátommal lefolytatott beszélgetés ébresztett fel. Kifakadtam és elmeséltem neki mindent, ami bántott. Minden kétségemet, aggodalmamat, félelmemet megosztottam vele.

- Úgy akarom már, hogy vége legyen az egésznek! - szaladt ki a számon. Mire ő visszakérdezett.

- Minek? A kapcsolatnak, vagy a vége érzésnek? Mert nem mindegy.

Olyan volt, mintha valami őrült pörgésből állt volna meg a világ én pedig kijózanodva álltam a közepén és rájöttem, hogy nem akarom a kapcsolatom végét. Úgy szeretem ezt a fiút, hogy az már szinte fájdalmas. S akkor kimondtam:

- A vége érzésnek...

Attól kezdve többé-kevésbé lenyugodtam. Most pedig jól megvagyunk. Egy ideig igaz, rezgett a léc, hogy nem estem-e teherbe (ez a krízis megint picit megzilálta kapcsolatunkat, de aztán ez is helyre rázódott), ám végül a piros lapra is sor került. A húgomnak ugyan meggyőződése, hogy nem vagyok szerelmes, és bár eleinte nagyon meg voltam rá ezért sértődve, most már kezdek beletörődni. Az idő végülis mindenre választ ad, nem igaz? Volt némi nézeteltérésem a szüleimmel is, de miután találkoztunk egy régi barátnőmmel és a barátjával, akik szintén hasonló helyzetben voltak, mint mi, ebbe is belenyugodtam. Nem vagyok egy lázadó típus. Nem fogok ellent mondani a szüleimnek, mert az efféle labdákat mindig könnyedén visszaadják. Egyszerűen csak, amikor eljön végre az idő, azt fogom tenni, amit én akarok. Ők is tudják, hogy ilyen vagyok. Ha igazán akarok valamit, nem veszekszem, nem hisztizem, csak szép csendben, mint ahogy a víz áttör a földben, kikerülöm a fák gyökereit, amik fel akarnak szívni, a sziklákat, amik az utamat állják, hogy aztán ott törjek felszínre, ahol én akarok. Némán, makacsul, minden hangos szó nélkül.

Egyébként őszinte sajnálatomra felszedtem pár kilót az utóbbi időben. Szóval úgy döntöttem, eljött a cselekvés ideje. Olyan embereket szeretnék megismerni, akik hozzám hasonlóan, vagy egy kicsit radikálisabban gondolkodnak, mint én. Végülis hiába vagyok vegetáriánus, ha egyszer a csokit, cukrot, édességet nyakló nélkül eszem, tornázni pedig egyáltalán nem szoktam. Úgyhogy a tömeghez nyúlok és KERESek. Azt hiszem, a Krisnásokkal kezdem. Ők elég barátságosak és valami hihetetlen tisztaság árad belőlük. Csodálom őket, ráadásul egy-két ponttól eltérve egyetértek velük szinte mindenben. Imádok jógázni, szeretnék megtanulni jól meditálni és Isten tudja, miért, de igazán szeretek vega lenni. Igaz, hogy sokszor konfrontálódom miatta, de ha mélyen magamba nézek, ez az egyik kedvenc tulajdonságom magamban. Mellesleg pedig végre megtaláltam a megfelelő választ, amivel lerázhatom a "támadóimat", ami még igaz is. Mindig azt mondom, a húsok túl zsírosak nekem és nem ízlenek. Ez olyan válasz, amivel az emberek nem tudnak mit kezdeni, kénytelenek beletörődni. :)

Egyébként kicsit azért félek egyedül a Krisnásokhoz menni, de nem akarok senkit magammal vinni. Szeretem Tomit, igazán, de azt hiszem, először egyedül kell mennem. Nem védhet mindig valaki és amúgy is vagány csaj vagyok. Megvédem magamat. Végülis Erdélyt is egyedül küzdöttem végig. De azért... kicsit félek.

El kell mondanom, ezt én naplónak tekintem. Nem egyszerűen blog, amit bárki olvashat, hanem valóban személyesnek és őszintének szánom. Hogy így fogalmazzak: "kegyetlenül őszinte akarok lenni". Muszáj. Eljutottam arra pontra, ahonnan másként már nem lehet tovább.

A blog címe egyébként Beyonce: Me Myself and I című számából jött. Az énekesnő alapból is nagy kedvencem, ám ma különösen hozzám valónak éreztem a számot. Előfordul néha az ilyesmi az emberrel, nem igaz?

Nehéz megfogalmaznom ezt az első bejegyzést, végülis most sokmindent el kéne árulnom az életemről, valami olyasmi módon, mint ahogy egy regény összes karakterénél fontos az előtörténet, ám akárhogy igyekszem úgy sem tudok majd mindent összefoglalni, így hát csak a leges legfontosabb információkkal fogok szolgálni. Az első és legfontosabb információ magamról, hogy női lény volnék, 22 éves, virágkorát élő ifjú hölgyemény. A következő, hogy jelenleg páros életmódot folytatok. Fiúval, talán kicsit férfivel. Az illető szőke hajú, csillogó, barna szemű, kölyök képű, velem egy korú, helyes, aranyos, kedves, néha kicsit túl komoly, néha meg túl komolytalan és szeret teljes szívéből. Ápol, ha beteg vagyok, vigyáz rám, minden léptemet óvja és ha sírok, velem sajog az az áldott jó szíve. Néha még sem becsülöm meg eléggé. Kissé papucsnak használom. Nem direkt tiprom el. Arra várok, egyszer szálljon szembe velem, hogy megmutassa az erejét, megvillogtassa, le tud ő engem győzni, én pedig örömmel hullanék alá. De ő túlságosan szeret, a háborúkat pedig gyűlöli, provokációimnak enged. Én pedig szép lassan kicsit megtörtem... :S Őt... Talán egy időre leromboltam benne a férfit. Vagyis azt hittem. De ma reggel könnyezve mondta, nem akar elveszíteni, mégis, nem jó ez így neki. Le akartam törölni a könnyét, olvadt szívemmel magamhoz ölelni, de nem tettem... Félek, a kapcsolatunkban még sem én vagyok a szerelmesebb.

Van én nékem családom is. Két, viszonylag boldog házasságban élő szülőm, két fiatalabb testvérem, ők is párosan, oldalbordával élnek egy ideje. Öcsémnek több, mint egy éves kapcsolata (lassan kettő), Húgomnak pedig alig egy hónapos van. Mi, Párommal 7 hónapja nyűvjük egymást. Ezen kis családomról tudni kell, hogy a nagy része nem nézi jó szemmel szerelmemet. Meggyőződésük, rossz hatással van rám. Ugyan ebben nem értünk egyet, de mivel kedvesem nem szereti az átlagos dolgokat (minél különlegesebb, furcsább valami, ő annál inkább szereti), kicsit én is néha zavarban vagyok tőle. Nem mintha négy szemközt ez egy picit is zavarna, de társaságban zavarba ejt látványos "kilógása a sorból". Tény, hogy én sem bújtam meg soha a tömegben (pedig igazán igyekeztem), ám néha egy picit nekem is sok, ami körül veszi.

Pesten lakom, vagy épp Bicskén, vagy Erdélyben. Sodródom az életemben. Laktam már sok helyen, de nem tudom, hol éltem. Talán Pesten és Erdélyben. Ez a kettő elég közel áll hozzám, pedig teljesen ellentétei egymásnak. Mostanában az Eat, Pray and Love című könyvet olvasom. Abban volt az, hogy állítólag minden városnak megvan a szava és ha az a szó megegyezik a mi szavunkkal, akkor igazán odatartozunk. Gondolkodtam az én szavamon, hogy vajon mi lehet. Talán a KERES, vagy a CSALÁD... Esetleg az ÖNMEGVALÓSÍTÁS. Nem tudom igazán, még nem döntöttem el.

Mellesleg író féle vagyok, meg könyvmoly és jelenleg nagyon munkanélküli, pedig nagyon kéne a munka. És egy kicsit most... eléggé boldogtalan is. Végülis pont ezért készült ez a blog. Hogy megtaláljam a kérdéseimre a választ. A válaszokat magamban. Gondoltam, ha kiírom, legépelem, visszaolvashatom, átláthatóbbá válik az egész, ami most nagy, kusza érzelem és konfliktushalmaznak tűnik. Remélem, sikerül.

Szurkoljatok!