Megkaptam az állást. :) Nagyon boldog vagyok főleg így, hogy Tomi rendszeresen lejön meglátogatni (és még ő aggódott, hogy majd a nyakára fogok járni XD).
Érdekes dolog a pult másik oldalán állni. Most tanulom meg igazán, milyen is ez a vendéglátóipar valójában. Egyébként azt hiszem, az első napomon elég ügyes voltam, de szorgalmas mindenféleképpen. Csak az utolsó egy órában ültem le. Igyekeztem mindenkinek a keze alá dolgozni és segítőkészen mosolyogtam mindenkire, akiktől felvettem a rendelést. A sörcsap időnként rakoncátlankodik és olyankor is habot tölt, amikor nem kéne, de már kezd kialakulni, hogy ilyen alkalmakkor hogyan lehet a hibát kiküszöbölni.
Na de most megyek, visszabújok még egy picit aludni két óráig, aztán meg megyek dolgozni. :)
Csak egy gyors bevezetés az 1 óra előttről: Nem indult a nap túl jól. Elveszítettem a mobilomat, de szerencsére megtalálta egy öreg bácsi és odaadta a szüleimnek. Mivel épp erre a napra időzítettem a "kimegyek Londonba és ebben határozott vagyok" beszélgetést, nem kifejezetten dobott fel, hogy a nagy igyekezetben, hogy bebizonyítsam, felelősségteljes felnőtt vagyok, ilyen gyerekes hibát követek el véletlenül. Ráadásul Tomi is rám vágta kétszer a telefont, pedig csak Kethrin telefonszámát akartam elkérni, mert fejből csak édes szerelmem számát tudom. Mivel nem szokott ilyen durva dolgokat csinálni, alaposan meg is bántódtam és botránkoztam. Később amikor logikusan végiggondoltam, rájöttem, hogy nonszensz a viselkedésem, biztos volt rá oka. Tényleg volt. Ezt később tisztáztuk is. Az Öcsém mostanában szokásos nagy mellényével kiosztott, hogy miért nem tudom intézni a saját dolgaimat. Ez is eléggé bántott. De aztán végül sikerült elérnem Kethrint, megbeszéltük, mikor jön, elmentünk sétálni, fagyizni, rendet raktam a konyhában, cigiztem egy csomót és a végén Anyáékkal jól elpoénkodtunk a történteken. Majd Kethrin kiment a buszmegállóba, mert úgy hittük, pár perc múlva jön a busza. És innentől ketyeg az egy óra. :)
Az 1 óra: Visszamentem a házba, miután Kethrint kiengedtem a kapun, majd felmentem az emeletre. Tomi felhívott, hogy elintézte nekem azt az állásinterjút, amire most nagy szükségünk van. Megbeszéltük, hogy akkor itt az idő, elmondom Anyának a dolgokat. Szóval vettem egy mély levegőt és megvártam, amíg Anya kimegy cigizni. Kimentem vele és neki álltam elmondani a már hetek óta bennem fogalmazódó beszédet. Mindent elmondtam neki, amit tudtam. Anya nem túlzottan lelkesedett a dologért, de mondta, hogy csak aggódik értem. Főleg Tomi miatt, hogy mi van, ha megunja a felelősséget, amit rá testálok és lelép. Mert tudja ő, hogy én sosem fáradok bele a másokkal való foglalkozásba, viszont mi van, ha Tomi igen. Ráadásul kint van Angliában egy ismerősünk, akitől nem hallott túl jó híreket a kint élő magyarokról. Természetesen Németországot jobban prefarálnák, mert ugye élnek rokonaink, akik ha bajban vagyunk, segítenek. Mondtam neki, hogy sajnos Németország egy cseppet sem vonz. Nem tudom miért, de tényleg nem és Tomit is én győztem meg róla, hogy válasszuk inkább Angliát.
Végül sikerrel zárult a beszélgetés. Bocsánatot kértem, amiért nem szóltam eddig, de elmondtam, hogy nagyon szerettem volna bebizonyítani, hogy bízhatnak bennem, képes vagyok uralni az életemet. Hozzátettem, hogy ezzel ellentétben nem igen érzem a próbálkozást sikeresnek, ugyanakkor még sem adom fel.
Aztán felmentem a szobámba és megláttam Kethrintől az sms-t, hogy elnéztük egy órával az időt és most kint vár a megállóban. Szóval kabát fel, cigi, kulcs, mobil zsebbe és kimentem hozzá. Beszélgettünk. Nem sokkal később Ancs is befutott teljesen véletlenül, de nagyon boldogok voltunk és jó volt velük kint beszélgetni. :)
Ma pedig elmegyek az állásinterjúra, megszerzem magamnak a munkát és végre elindulhat az óra visszaszámlálása. Kicsit mondjuk Anyáék rám ijesztettek, de van egy olyan érzésem, hogy a kint lévő ismerősünk egy tipikus magyar gettóban él, úgy meg nem csoda, ha rosszul megy neki. Az első fél-egy év nagyon kemény lesz, ezt is tudom, de... Akkor is ki akarok menni. Csak most jól esne Tomi megnyugtatása, hogy minden rendben lesz, hiszen alaposan felkészülünk a kinti életre.
Ma eszembe jutott pár különös idézet. Például a fent látható, meg egy másik is, ami Steiner Kristóf Lélekbonbonok című könyvében szerepel. Kristóf ebben a kis szösszenetében éppen arról ír, hogy milyen mérgesek tudnak lenni az emberek, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ők akarják (többek között ő is). Ám ő végül mindig arra gondol, hogyha ez, meg az a rossz dolog nem történik meg vele, ezt és azt a jó dolgot nem élhette volna át. Végülis igaza van. Szóval bár eleinte Tomival mind a ketten nagyon elkeseredettek voltunk, mert váratlanul felmerülő anyagi gondjaink miatt még sem mehettünk ki most, de végülis talán jobb így. Mert ha most kimennénk, lemaradnék egy csomó szülinapról, meg a húgom ballagásáról, ezt pedig nem szeretném.
Szóval nyár közepén fogunk kimenni. Így mondjuk egy picit kihívás lesz az itthoni döglesztő hőség után az ottani tavaszias/nyárias idő, de végülis mindegy. Jó lesz így. Úgy tűnik, várnak még ránk olyan kalandok, amiket itthon kell átélnünk. Különben is. Amíg nem jó minden, addig ez nem is a vége. :)
A romantikus filmek irreális képet festenek a kapcsolatokról, meg minden másról is. Hiszen a szerelmesek maximum poénból szólogatnak be egymásnak, vagy a szerelemtől megkergülten veszekednek, de azt is csak olyan ritkán, hogy szinte nincs is. És az elején így is van. De később már más okból is veszekedtek: mert túl kevés időt töltötök együtt és egyszerűen hiányzik, mert kevés a pénz az álmaitok megvalósításához, mert nem fogad el a családja/nem fogadja el a családod, mert...
De egy valamiben igaza van a romantikus filmeknek. A vége úgy is az, hogy csak együtt szeretnétek lenni fesztelenül és örökké...
Ím eljött az idő. Tomi beszélt egy sráccal, aki már két éve kint él Angliában, csak látogatóba jött haza. Ajánlottak neki egy honlapot. Mivel mostanában erősen untam a tétlenséget, én magam mentem fel a honlapra, ami meglepően sok és profi információt adott arról, mit is kell tennünk, ha ki akarunk menni. Egyszeriben azon kaptuk magunkat, hogy megbeszéltük a dátumot, hogy mikor megyünk, összeírtuk a listát, hogy miket kell beszerezni, vagy milyen papír és egyéb dolgokat kell elintézni április elsejéig. A repülőjegyeket még nem foglaltuk le. Azzal még várni szeretnénk, amíg megjönnek az útleveleink, hogyha valamit intézni kell, mert késlekedés van, akkor még beleférjünk.
Megmondom őszintén, izgatott és boldog vagyok. Albérlethirdetéseken gondolkodunk, meg nézelődünk és gondolatban azokról a helyekről írok listát, ahová feltétlenül el kell mennünk, mert muszáj megnéznünk.
Az picit zavar, hogy nem egy biztos munkára megyünk ki, de a honlap, meg Tomi ismerőse szerint sem igazi akadály, mert könnyen lehet találni munkát kevés nyelvtudással is. Ez főként megnyugtat. Az is jól esik, hogy az ismerős felesége nyelvtanár, akihez Tomi szeretne beíratni, hogy legyen sikerélményem. Persze én is dolgozni fogok, de ez a kis sikerélmény biztos hasznomra lesz.
Hát így állunk most. :) Anyáéknak meg elmondjuk vasárnap. Szépen leülünk és megbeszéljük velük. Izgulok a jó és a rossz értelemben is. Egyébként pedig a vinni kell és elintézendők listájára nagyon büszke vagyok. Igazán profi lista lett. :) Tomi szerint is. ^^
Van egy buddhista tanmese, amely arról szól, hogy egy kereskedő a sivatagon próbálja átvezetni árukkal megrakodott karavánját. Sajnos azonban eltévednek és elfogy az útra tartalékolt víz is. A karaván tagjai háborogni kezdenek, így a kereskedőnek nincs más választása meg kell állniuk pihenni. A sivatagban egyszer csak észrevesz pár kósza fűszálat. Rájön, hogy itt valószínűleg víz van. A megfáradt szolgákra ráparancsolt, hogy kezdjenek ásni. Azok nekiálltak, de minnél tovább ástak, annál kilátástalanabbnak érezték a helyzetet és annál többet zúgolódtak. A kereskedő azonban kitartott. Végül a szolgák amikor már jó mélyre lástak, találnak egy nagy követ. Úgy érezték, ezzel bebizonyosodott, itt nincs víz. A kereskedő azonban leugrott a mederbe, nagy nehezen félremozdította a követ és a víz felbuggyant a felszínre. A karaván megmenekült.
Ez a kép eszembe jutatta ezt a buddhista tanmesét és azt, hogy mostanában mennyire ostoba módon neki voltam keseredve, mennyire elvesztettem a hitemet önmagamban és az intuícióimban. De a leginkább az káros, hogy bezárkózom és a félelmeimmel szép lassan az őrületbe kergetem magam...
Öcsém kedvenc írója Jostein Gaarder és folyton rábeszél a könyvre, amit olvas, így aztán együtt olvassuk őket. A legutóbbi regény, amit kikölcsönzött és mindketten elolvastunk, A történetárus volt. Megmondom őszintén a regény maga... hát... nos... némely momentumában nem volt épp... ízléses. Kicsit szappanoperás volt benne egy-két fordulat, de maga az alapötlet elképesztett és megragadt a fejemben. A történetárus ugyanis csak ötletelt és minden ötletét eladta az olyan íróknak, akik írni akartak, de nem volt mit mondaniuk... Mostanában sokszor érzem én is így magam.
Itt vagyok 23 évesen, pszichológiailag most kéne élnem burjánzó fantáziám fénykorát. Fogékonyságom fantasztikus és értékítéletem is már kialakult... Még sem tudok mit írni. Nincs mit mondanom...
Ma azonban végre fellobbant a szikra. Régen éreztem utoljára ezt, hogy igen, ha ezt megírom, akkor jó lesz. újabb megjelenés várható, mert nem azért fogom írni, mert valamit veszettül írni akarok, hanem mert valamit el akarok mondani, valami olyat, amit fontosnak tartok. Sajnos azonban időről időre elillan a szikra és ez megrémiszt. Remélem, még mielőtt elvesztem az ihletem, meg tudom majd írni ezt a történetet...
Ez egy bűbájos kis animációs film és főleg Carl & Ellie története tetszik benne a legjobban. Megmondom, jól esett most egy kicsit a lelkemnek ez a részlet, mivel épp azon merengtem, hogy eredetileg mennyire másként képzeltem az életem, vagy álmaim házát, mint ahogy azt Tomi álmodta meg. Nem mintha ellenemre lenne az ő elképzelése, csak mégsem az, amit én képzeltem el. De látva ezt a kisfilmet, rájöttem, hogy tulajdonképpen teljesen lényegtelen, hogy más, mint amit én képzeltem el. Még az sem biztos, hogy az lesz, amit ő talált ki. Az egyetlen, ami fontos, hogy az élet nevű kalandot együtt éljük át minden jó és rossz pillanatával együtt. :)
Tegnap kerestük Tomi anyakönyvi kivonatát és megtaláltuk azokat a leveleket, amiket a szakításunk alatt és egy nappal előtte írtam. Újraelolvasva hihetetlenül naívnak és gyerekesnek láttam akkori önmagam, aki folyton előre akart rohanni egy elképzelt jövőbe. Néha a tükör előtt álldogáltam és azt néztem, nem nőtt-e a hasam, nem estem véletlenül teherbe. Hátha, hátha...! Annyira szerettem volna. Minden barna szemű kisgyerektől, vagy babától elvarázsolódtam és arról ábrándoztam, hogy miénk. Az esküvőnket tervezgettem unalmas perceimben és oly annyira láttam, hogy néha könnyekig hatódtam... Nevetségesen naív dolog. :)
Most nem ezt csinálom, hanem dolgozom Tomival a kapcsolatunkért. Takarítok, ha megkér, sőt akkor is, ha nem. Megágyazok szó nélkül. Ha fáradt, felajánlom neki, hogy megmasszírozom és bármi van, igyekszem a közös dolgainkban minél nagyobb részt vállalni. Nem csak a tükör előtt ábrándozom, hanem... Hogy is fogalmazzak. Vele vagyok. Értitek, ugye? Régen csak ábrándoztam és az álomvilágaimban éltem, de most... élek. :) Vele élek. ^^
Az a furcsa, hogy mostanában egyáltalán nem vágyom többre, mint amink van. Jó, persze pénz nem ártana több, de az kinek nem. De nekem most elég, hogy van ő, meg vagyok én, leginkább pedig mi vagyunk. Egymásnak.
Azt hiszem, régen nagyon féltem, hogy nem illik össze az életünk, de aztán miután kibékültünk, nem tudom hogyan, de az egész valahogy összeállt. Összeigazodtak a céljaink, az életritmusunk, a gondolkodásmódunk. Valószínűleg valójában ez elég lassan és fokozatosa alakult ki, csak nem vettük észre. Dacosan egók akartunk maradni, egyének a kapcsolatunkban, akik már csak azért sem fognak igazodni a másikhoz. Érdekes, hogy mindeközben mennyire szenvedtem, de csakazért sem voltam hajlandó engedni semmiből. Jó, néha sajnos még most is rám tör ez, főleg, ha valamin alaposan összeveszünk és csak azért sem akarom elismerni az igazát... ^.^" De végül úgyis meggyőz.
Végülis szeretjük egymást és ez a legfontosabb, igaz? :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
