|
Csak pozitívan (novella)
tapmacska 2011.11.23. 21:34
Ezt a novellát még 2008 elején írtam.
Madarak. Hm... Mit is szeretek én a madarakban? Azt hiszem, talán azt, ahogy repülnek. A szárnyaikkal szinte eveznek.
Én a repülést mindig úgy képzeltem, hogy úszok a levegőben. Nem fog a gravitáció, csak úszok egyre feljebb és feljebb. Vajon ezt a madarak is így élik meg?
Na de térjünk vissza a tárgyra. Mit is szeretek még a madarakban? A reggeli madárcsicsergést! ^^ Ahogy beszélgetnek egymással. Néha szinte hallom, hogy miket mondanak, máskor viszont dalnak érzem a csipogásukat. A természet legszebb, legaranyosabb zenészei.
Szeretem a madarakat.
Néha úgy érzem, sokkal könnyebb lenne nem szeretni...
Aztán lássuk még... Most mi is jön? Jah igen! A tenger. A tengerben azt hiszem... Nem is tudom. A víz illatát. Azt a jellegzetes sós illatot, vagy hogy is fogalmazzam... De szeretem.
Még szeretem benne, hogy megtart a víz tetején, meg a színes halrajokat benne, az ízét is, bár sokat nem szeretek inni belőle, épp csak egy picit megkóstolni. Kidugom a nyelvem hegyét és annyi elég is. Jah, meg persze, hogy utána nem kell semmit sóznom, elég megdörzsölnöm a szemöldökömet.
Elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk...
Még szeretem a szivárványokat is. Minden színe elkápráztat, de főleg a tény, hogy mindez a fény szétbomlásának köszönhető. Napfény és esőcseppek... Ezek a hozzávalói. Hát nem romantikus?
Sokszor megfogadom, hogy ennyi, végleg elfelejtem...
És szeretem a virágokat is. Azt, hogy olyan sok szép fajta van, különböző formákkal, színekkel, méretekkel és illatokkal. Gyerekkoromban a pitypangokból például gyönyörűszép koszorúkat fontam. Ezt nagyon sokáig játszottam, mígnem egy nap az anyukám azt mondta, hogy ez fáj nekik... A virágoknak fáj, ha letépik őket...
Mégis itt ülök a szobában és őt várom...
Meg szeretem még az állatokat. De csak az élőket! Azok még aronyasok. Na jó, nem mondom, néha egy-egy példánytól azért csak kiráz a hideg, de igyekszem ettől eltekinteni. Nekik is épp annyi joguk van az életükhöz, mint nekünk.
Na de térjünk vissza oda, hogy mit is szeretek bennük. Azt hiszem, talán leginkább a sokszínűségüket. Az egyik pikkejes, a másik bundás, a harmadik tollas. Az például számomra kifejezetten vicces, hogy a csirkék nem tudnak repülni és szemkápráztatóak a delfinek, akik annak ellenére, hogy emlősök, a vízben élnek.
El kéne mennem, ki innen...
Ó és persze szeretem még a felhőket is! A szemkápráztató színeiket. Hogy nem olyan durva árnyalatok tombolnak benne, amik élesen elütnek egymástól, hanem minden összeolvad, haloványan, ragyogóan, megnyugtatóan. A naplementében lila-narancssárga ruhát öltenek, míg a ragyogó kék égen hófehérben libbennek, akár a menyasszonyi fátyol. És persze formákat is mutatnak! Egyszer egy hatalmas sárkányt láttam! Kilómétereken keresztül csak kígyózott az óriási teste!
De nem tudok... Megköt a saját testem...
Szeretem a tündéreket is. Szentül hiszem, hogy ha most nem is, de valaha bizonyosan léteztek és cserfesen bujócskáztak, játszottak velünk. Szerintem a ruháik levelekből és virágokból készültek. Hajukban volt, hogy harmatgyöngyök csillogtak és csodálatos virágkoszorúkat fontak maguknak.
Levél saruban lebbentek ágról ágra, táncoltak a tavak tetején... Gyönyörűek voltak!
Börtönbe zár a boldog gondolatok álcája...
És azt mondtam már, hogy szeretem a...?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
