Hirtelen nyíltak ki szemei. Dermedt ijedtséggel meredt a sötét plafonra, miközben érezte, ahogy verejték és az utolsó könnycseppek gördülnek végig arcán. Eszébe jutott, talán letörölhetné őket, de úgy döntött, így drámaibb és jobban illik hangulatához.

Csak bámulta a plafont. Nem is tudta már, mióta. Gondolatok nélkül meredt fölfelé, majd egyszeriben rájött, minden izma görcsben van. Valószínűleg azóta, hogy felébredt. Vett hát egy mély levegőt és tudatosan el kezdte lelazítani magát, miközben megpróbálta felidézni azt a rémisztő álmot.

Hogy is volt?

Boldog volt. Olyan végtelenül boldog. Hozzábújt, beszívta édes illatát és érezte, hogy szerelme átöleli. Belemosolygott a jól ismert pólóba, majd orrával megcsiklandozta a fiú nyakát. Kuncogtak. Ő pedig boldog volt. Végtelenül boldog.

Aztán történt valami. Nem tudta, még mi, de valami megváltozott körülöttük. Érezte a bajt. Eltűntek körüle a védelmező karok, eltűnt a melegség. A fiú helyét hideg és esőillat töltötte be. Egy utcán állt. Ijedten és elveszve a tömegben kereste őt, de hiába kérdezett bárkit, senki még csak nem is hallott Róla. Aztán végre meglátta. Felé nyúlt, hogy elérje, de a tömeg elsodorta. Kiáltani akart neki, de nem volt hangja. Csak az autót látta, az éles fényt és a fék csikorgását hallotta...

Mély levegőt vett és megint görcsbe ránduló izmait igyekezte újra ellazítani. Mikor sikerült megint elölről kezdte a felidézést. Hogy is volt? Nem ez volt az eleje. Se a vége, mégis ez a pár képsor úgy belé égett... Próbálta felidézni, mi volt ezen kívül, de csak pár villanás suhant át elméjén, ő pedig hiába kapdosott volna a képek, benyomások után, azok mint ügyes halacskák, elillantak előle. Csak két kép maradt még meg.

Az ernyedt test egy szoborról lógott le, ő pedig elborzadva figyelte a valamikori embert. Dermedt, rémült elméje alig akarta elfogadni, hogy az ott Ő. Az tényleg Ő. A fiú, aki vigyázott rá, aki szerette, itt van, egy szoborra felakadva, mint egy rosszul feltett díszlet... Hát ilyen messzire repült az ütközés erejétől?

Ekkor észrevette maga mellett a gyermeküket, aki belekapaszkodva ruhaujjába kérdezte:

• Hol az Apu?

Mentő autó sikolya szelte át a levegőt, ő pedig felkapta gyermekét és eltakart a szemét. Talán ekkor fakadt sírva.

Belefúrta arcát gyermeke ruhájába és azt akarta mondani, hogy „nincs semmi baj, Apu jól van”, de nem volt hangja. A szavak gombócokká váltak a torkában és megakadtak. Kinyitotta a száját. Annyira akarta azokat a szavakat, de képtelen volt szólni.

Az éjjeli szekrényen lévő órára nézett. El akarta felejteni ezt a borzalmas álmot, nem akart rá többé gondolni, pedig az utolsó kép újra és újra befurakodott elméjébe.

Egy temetőben állt. Fagyos éjszaka volt. Fekete ruháját tépkedte a jéghideg szél. A halál szele. Öreg volt már, érezte, fáradt is, ennek ellenére csak állt ott, a temetőben. Egy sírkövet nézett meredten, rajta a nevet és az évszámot. Jól ismerte az itt nyugvót. Szíve tompán fájt ahogy felidézte az édes arcot, a meleg karokat, a kedves illatot, a biztonság hamis érzetét.

Ki akarta nyitni a száját, mondani, hogy „hiányzol”, de ajkai nem mozdultak, mintha csak összefagytak volna. Akkor tudatosodott benne, hogy tényleg megfagyott. Érezte, hogy a jéghideg lassan végigjárja lábujja-hegyétől, lassan végigaraszolva a bokáján, vádliján, combjain, karjain, hasán, törzsén, nyakán (itt fojtogatóan rá is feszült), arcán... Arra gondolt: „Hát, elért a halál, a fiam már hiába vár haza.”

Feladta. Behunyta a szemét és...

...felébredt. Felült. Úgy érezte, már nem tud visszaaludni, amikor hirtelen valaki megmozdult mellette. Ijedten összerezzent a váratlan mozgástól. Kellett neki pár pillanat, mire rájött, hogy nincs egyedül. Az elmúlt pár nap magányai elfeledtették vele, milyen csodálatos is, ha az ember a szerelme mellett ébredhet.

Elmosolyodott és visszadőlt párja mellé, hogy hozzábújhasson és gyengéd simításokkal álomba ringassa az épp ébredező férfit. A simogatás lassú, ráérős ritmusa, az ismerős illat, a bőr tiszta édes érintése, benne is lassan feloldott minden feszültséget, hogy visszaaltassa, majd csodás álomba csalogassa.